Vannak élmények, amikre az ember egy utazásból egész életében emlékezni fog. Mexikóból persze ezer látnivalói lehet(ne) ilyen, de szerintem az itteni kalandjaink jelentős része magához az utazáshoz kapcsolódik. Településről településre járva minden alkalommal kihívás és egyben élmény a helyi utazási lehetőségek felfedezése egy olyan országban, ahol simán találhatod magad akár egy 22 milliós megavárosban vagy éppen egy néhány ezres igazi „porfészekben”. Mindezek okán az alábbi bejegyzést a mexikói helyi közlekedéssel kapcsolatos tapasztalatainknak szenteljük, igyekezvén hasznos tudnivalókat is megosztani az errefelé kacsingatókkal.  

Kezdjük in medias res a nagyvárosi közlekedéssel és egyik kedvencünkkel, a mexikóvárosi metróval! Még alig halványult az élmény és az afölötti öröm, hogy szűk pátriárkánkban sétatávon belül két metró megálló közül is választhattunk a hosszas vajúdással útjára engedett 4-es metró átadását követően, s immár a 12 vonalas mexikóvárosi metró térképét nézegettük homlokot ráncolva.  Az eligazodást itt nem csak a különböző színekkel jelölt vonalakkal segítik, hanem – amin először jót derültünk, majd gyorsan rájöttünk, hogy ezek nélkül mi is pikk-pakk elvesznénk – az egyes megállókat jelölő piktogramokkal. Természetesen mi is elég hamar valahogy úgy kommunikáltunk, hogy a „szökőkutasnál” szálljunk le, visszafelé meg a „madarasnál”, az közelebb van! Az eligazodást segítő képecskéket ugyanaz az – egyébként amerikai – Lance Wyman tervezte, aki a ’68-as mexikói Olimpia logóját és a sportágak piktogramjait.

A tervezett megállónál történő le- és felszállás azonban – jelek és koncentráció ide vagy oda – alkalmanként mégsem sikerül, köszönhetően egyrészt a metró totális zsúfoltságának, másrészt pedig egy egészen sajátságos és általános „metrófoglalási” technikának. Csúcsidőben egyszerűen az történik, hogy amint megállnak a metró szerelvények, a nyitott ajtón elkezdenek benyomulni az utasok, miközben a leszállók velük ellentétes irányban próbálnak hasonló hevülettel mozogni. Ebben a harcban persze a szemfülesebb, gyorsabb és erősebb győz, a másik pedig le- vagy fent marad. Aztán vannak igazán rátermettek is, akik az ajtók körüli harcot megkerülve az ablakon át próbálkoznak, ahogyan egy tisztes korú mexikói asszony tette Diego barátunk szeme láttára. Az igazi közösségi élmény akkor kezdődik, amikor az ember már bent van a metrókocsiban, ahol gyakorlatilag egy együtt mozgó massza részévé válik, s többé követhetetlen, hogy ki, kinek, a mijébe is kapaszkodik. Gondolhatnánk, hogy a napi kb. 5 200 ezer utas csak eloszlik a 12 vonalon, de a legforgalmasabb megállókban így is több mint fél millió ember fordul meg naponta. A csúcsidőn kívül azért a metró egész jól használható – gyakran jár, gyors és behálózza az egész várost. Ja, és olcsó. Az 5 peso-s (kb. 90 forintos) jeggyel időben és térben korlátlanul használható a rendszer. A jegyárat egyébként bő éve emelték fel 66%-kal (3 peso-ról), ami ellen sokan a #PosMeSalto akció keretében a beléptető kapukat átugrálva a jegyvásárlás megtagadásával tiltakoztak. A metro népét a működtető személyzet és az utasok mellett, a kb. 3 ezer főnyire becsült informális árus „réteg” alkotja. Rágót, csokit, nyalókát, kifestőt, elemet, ceruzakészletet, fülhallgatót és telefontöltőt nem csak az állomásokon, hanem a metrókocsikban fel-alá járkáló mozgóárusoktól is vásárolhatunk. A műfaj legdurvábbjai az illegálisan másolt CD-ket áruló ún. „bocinero”-k, akik a hátukon cipelt hangfalak segítségével folyamatosan és hangosan nyomják az ízelítőt a salsa, disco-sláger, filmzene és egyéb válogatásokból.

Azoknak, akik ennél színesebb bepillantásra vágynak a metróárusok világába, jó szívvel ajánljuk a „Vagonero” (azaz Metróárus) című rövid dokumentumfilmet (angol felirattal): https://www.youtube.com/watch?v=gw-TseyBoQE

A földfelszínen minden valamirevaló városban járnak kisebb-nagyobb buszok, Mexikóvárosban trolik, illetve egy-két nagyvárosban egy fura öszvérmegoldás, a metrobusz is. Ez utóbbi valójában egy hosszabb csuklós busz, ami a számára kialakított és mások által nem használható sávban halad – persze sokkal gyorsabban, mint a folyamatos dugóban araszoló többi közlekedő. Általánosságban elmondható, hogy errefelé nem divat a menetrend – helyi közlekedésben még egyetlen példányhoz se volt szerencsénk – és gyakran a buszok, trolik útvonalának kinyomozása is meglehetős leleményességet igényel. Persze a legegyszerűbb és egyben legkalandosabb módja az útvonal felfedezésének, ha az ember fogja magát és végigutazik végállomástól végállomásig – ahogy mi ezt San Luis Potosi-ban megtettük, amikor véletlenül a rossz irányba tartó buszra pattantunk fel. Egy idő után kezdett gyanússá válni, hogy mintha ismeretlen lenne a környék – de hát akkor még mindenhol az volt, illetve a figyelmünket lekötötte a buszon zajló élet, a fantasztikusan hegedülő srác, a rágóárus gyerekek, a beszélgetések, a Jézus és Guadalupe-i szűz képek, szobrok elképesztő arzenálja a sofőr körül. Amikor aztán nyilvánvalóan megérkeztünk a város szélére – autópályával, autóbontóval és egy kihalt buszmegállóval – és letessékelt minket a sofőr, mondván, hogy ő nem indul visszafelé, de ha elmegyünk arra, és befordulunk amarra, akkor majd ott lesznek buszok visszafelé, … kicsit ijedten pislogtunk egymásra. De ezek a kalandok adják az utazás valódi savát és borsát!

Ha kimozdulunk az igazán nagy városokból, Mexikóban a helyi közösségi közlekedésben leginkább a „colectivo”-kra vagy „combi”-kra számíthatunk. Ezek úgy funkcionálnak, mint valami buszjárat: meghatározott útvonallal, fix (4 és 7 peso közötti) viteldíjjal, de rugalmas megállókkal. Ez utóbbi azt jelenti, hogy nagyjából bárhol leinthetjük őket és felszállhatunk, ill. leszállhatunk. (Így történhet, hogy a colectivo-k világában elkényelmesedett mexikóiakat a rögzített megállók között közlekedő nagyvárosi buszokon előrelátóan figyelmeztetik a szomorú valóságra, vagyis arra, hogy a busz nem áll meg a leszállók kénye-kedve szerint.) Apropó kényelem! Ha kivételes szerencsénk van, akár komfortosan is utazhatunk egy colectivo-n, amennyiben egy frissiben beállított kisbuszhoz van szerencsénk valami kevésbé frekventált útvonalon. Az esetek többségében azonban a colectivo-zás inkább kaland, mint kényelem: utazás egy lestrapált, zsúfolt kisbuszban, kisteherautó platóján vagy – extrém esetben – azon kívül pl. a hátsó lökhárítón vagy a vezetőfülke tetején. Az élményt mindenképpen jó szívvel ajánljuk mindazoknak, akik kisgyerekként a kukásautón utazásról álmodoztak. Az adott településen különböző vonalakon járó colectivo-k megkülönböztetésére láttunk már példát számozásra és színezésre is. Az eligazodást az mindenképpen megkönnyíti, hogy a járat legfontosabb megállóit egész egyszerűen felírják a szélvédőre, illetve – a mi tapasztalatunk egyértelműen az, hogy – a sofőrök készségesen és időt nem kímélve igyekeznek az útját kereső turista segítségére. Mint pl. Morelia-ban azok a colectivo vezetők, akik éjjel 11-kor a tömött jármű motorját leállítva hosszasan nézegették a tabletünkön a googlemaps-et, rajta a bejelölt lakóhelyünkkel, latolgatva, hogy az ő járatukkal eljutunk-e oda vagy sem.  Azért, hogy a töksötét, ismeretlen városban végül hazataláltunk, örökre hálásak leszünk nekik.

A mexikói tömegközlekedésről sok minden elmondható - hogy sokszor zsúfolt, kiszámíthatatlan, az utasok testi épsége alkalmanként egy paraszthajszálon függ, de az is biztos, hogy az eddigi négy hónap alatt minket soha nem hagyott cserben. Mindig eljutottunk oda, ahova elindultunk. Ja, és nagyon tanulságos, hogy míg a budapesti döntéshozók interpretálásában kb. annyira tűnik reálisan megvalósíthatónak a metro beléptető kapuk és az első ajtós felszállás bevezetése, mint az euróé, itt a nyüzsgő latin néppel mindezek probléma nélkül működnek. 

A posztban szereplő első kép nem saját, itt találtuk: http://www.metro.df.gob.mx/red/iconografia.html