1943. február 20-án a Michoacán állambeli Dionisio Pulido-nak nagyon rossz napja volt. Épp a Parícutin falu határában lévő kukoricaföldjén dolgozott, amikor a természet úgy döntött, hogy az ő birtokán indítja el a legújabb hegyképződést. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy még időben észrevette a hasadást a fölben, amiből szürke füst és kénes szag áradt, s figyelmeztetni tudta a környék falvait.

Ezzel vette kezdetét a mexikói Parícutin, teljes nevén Parangaricutirimiquaro vulkán kilenc éves aktív pályafutása. A tűzhányó két év leforgása alatt elpusztította és lávával beterítette Paríkutin, illetve San Juan Parangaricutirimiquaro falvakat, ez utóbbiból csak a templom tornya, illetve a szentély maradt meg. 25 km²-es körzetben a láva mindent letarolt, holdbéli tájjá változtatva az addig termékeny földeket. 1952-en, amikor a vulkán végül befejezte működését, 424 méteres magasságból tekintett le a tájra. A tőle 33 km-re lévő San Juan Parangaricutirimiquaro-t 15-20 méter vastag vulkáni hamuval fedte be, ami mutatja a vulkán pusztító erejét. A félelmetes az egészben az, hogy bár a terület, ahol a tűzhányó kitört, egy kiterjedt vulkáni mező része, korábban semmilyen előjele nem volt a vulkánképződésnek…

Morelia-ban az utcákat róva botlottunk bele a kiállításba, ami ezt a katasztrófát mutatta be eredeti korabeli fényképek felnagyított kópiáival. A történet maga már ismerős volt számomra a különböző, vulkánokkal foglalkozó blogokról, de a fényképek adták meg a végső lökést: amennyiben sikerül a közelében megszállnunk, mindenképp megtekintjük, ha lehet, meg is másszuk a vulkánt. Aztán a szerencse is mellénk szegődött. A Parícutin-tól nem messze sikerült szállást találnunk, sőt a házigazdánk, Carlos felajánlotta, elkísér minket a túrára. Ám, amikor megjegyeztük, hogy lehetőleg gyalogosan tennénk meg a táv nagy részét, már nem volt őszinte a mosolya. Ahogy ez később számunkra kiderült, ők az egész túrát négy keréken tervezték megtenni. A kirándulás napján délelőtt 10-kor, amikor hosszas előkészületek után végre beszálltunk a dzsipbe, még azt gondoltuk, ha odaérünk délben a vulkán lábához, este 7-ig csak megmásszuk. Aztán nem egészen így alakult.

Na, de ne rohanjunk a történetben ennyire előre!

A várost elhagyva jó pár katonai ellenőrző pont mellett elhaladtunk.  Michoacán állam ugyanis a kormány és a drogkartellek között dúló háború egyik frontvonala. Egy erdei földútra rákanyarodva (Carlos szerint Mexikóban az erdőket nyugodtan be lehet járni dzsipekkel, senkit sem érdekel ilyen szinten a környezetvédelem…) pedig civil ruhás formák álltak egy sorompónál M 16-os gépkarabélyokat lóbálva. Vendéglátónk elmondása szerint az itt élők saját rendfenntartó erőt szerveztek, mivel többé már nem bíznak a korrupt mexikói rendőrségben. Vidám kis állam ez…Egy óra zötykölődést követően végül megérkeztünk San Juan romjaihoz. A szemünk elé táruló látvány minden képzeletet felülmúlt. A településből, – ahogy fentebb már említettem – csak a templom tornya, illetve a szentély maradt meg. A falu többi részét viszont több tíz méter vastag vulkanikus kőzet, konkrétan bazalt temette maga alá. „A nyolcadik utas: a Halál” című film elején – amikor az asztronauták kiszállnak az LV426-os planétán – az idegen bolygó díszletei festettek így. Csak hát hééé, ez itt a valóság…

Bazalt fal, a háttérben a Parícutin

Az LV 426-os planéta

A kis expedíciós brigádunk hozott magával egy drónt, amit fel is küldtünk gyorsan. Azt gondolom, a kép, amit készített önmagáért beszél.

A vulkánnal kapcsolatosan több legenda is szárnyra kapott a helyi lakosok körében. Egyesek Isten büntetésének tartották a katasztrófát, amit a két falu, Parícutin és San Juan között kialakult határvita során elkövetett szentségtörések – egy kereszt szétverése – okozhatott. Egyes elmondások szerint a tűzhányót felfedező Dionisio Pulido önmagát hibáztatta, mondván, ha nem éppen ott ássa a földet, biztos nem tört volna ki. Vannak, akik emlékezni vélnek rá, hogy a kitörést követően a San Juan-i templom félrevert harangjainak zúgását még a 40 km távolságra lévő Uruapan városában is lehetett hallani. 1944-ben, amikor San Juan-t megközelítette a lávafolyam, s a falut már teljesen elfedte a vulkanikus hamu, a templom teteje az utolsó bent imádkozó lakos távozásáig kitartott. „Isten megvédte a hozzá végsőkig kitartókat, majd mementóul meghagyta a templom tornyát, illetve a szentélyt.” - mondták a népek errefelé.

A vulkánkitörés természetesen a legendákon túl, jó pár alkotót is megihletett. A fényképészet, a festészet és a költészet mellett a mexikói, illetve az amerikai filmipar is lecsapott a témára. A kitörésről itt egy kis film, ami bemutatja, ha csak röviden is, az akkori viszonyokat, illetve a tűzhányó művészetre gyakorolt hatását. A hang minőségért előre is elnézést kérek.

A tudomány is sokat merített a katasztrófából. A tudósok a kezdetektől egészen a vulkán kialvásáig figyelemmel tudták kísérni a Parícutin működését, megfigyeléseikkel elősegítve az emberiség felkészülését egy hasonló természeti csapásra.

San Juan romjainál állva, ahonnan már látszik a Parícutin szürke kúpja, az embernek óhatatlanul bevillannak az elcsépelt bölcsességek a természet valódi hatalmáról, s az emberiség kisszerűségéről. Ugyanakkor eszébe jut az is, hogy az itt élők a végsőkig kitartottak otthonaikban, s hogy a vulkánkitöréssel járó villámlások sajnálatos áldozatait leszámítva, nem követelt több emberéletet a katasztrófa. Ez egyértelműen az itt élők jól szervezettségének volt köszönhető, s rávilágít arra a fajta emberi tulajdonságra, amit nem lehet másnak nevezni, mint hősiességnek. Bizonyíték erre, hogy a menekültek 1950-ben, tehát még a vulkanizmus aktív időszakában, szembeszállva a rájuk leselkedő veszéllyel, a tűzhányótól 16 km-re megalapították Nuevo San Juan Parangaricutiro-t, az új otthonukat.

A romokat elhagyva nekivágtunk, hogy megközelítsük immár magát a vulkánt. Már egy órája kóvályogtunk a dzsipekkel az erdei ösvényeken, amikor egy előre nem látható akadályba ütköztünk. Utunkat állta ugyanis egy „aprócska” kanyon.  A házigazdánk, mivel más útvonalról nem tudott, azt javasolta, szálljunk ki és nézzünk szét, aztán lassan induljunk haza, mert különben ránk sötétedik az erdő közepén. Egy fél órával és pár száz fotóval később – miután kiröhögtük magunkat azon, hogy ha már a Parícutint nem is, de az inverzét megtaláltuk – visszaszálltunk a dzsipekbe.

Carlos-t sikerült még rávennem, hogy hazafelé menet, ha látunk egy jó helyet útközben, álljunk meg fotózni, mert egészen addig nem volt egy normális képünk se a vulkánról. És akkor Fortuna ismét kegyeibe fogadott minket, ugyanis tíz percnyi utazás után kiszúrtam egy táblát, ami mellett már egyszer elmentünk (a rossz irányba), s amire egy irányjelző nyíl mellett a tűzhányó neve volt felfestve. Így történt, hogy sokórás erdei kóválygást és hiábavalónak tűnő zötykölődést követően este 6-ra végül odaértünk a vulkán lábához. Felmászni már nem volt elegendő időnk, de azért pár fényképet sikerült készítenünk.

Összességében elmondhatjuk, hogy bár a végcélt csak megközelíteni sikerült, elérni nem, a túra maga mindent megért. Ha legközelebb Michoacán államban járunk, nem vitás, hogy ismét nekivágunk a vulkán meghódításának.

A bejegyzésben felhasznált nem saját képek forrásai:

Első kép: http://www.inah.gob.mx/images/stories/Multimedia/Fotogalerias/2014/Septiembre/paricutin/demo/

Második kép: http://enriquegdelag.blogspot.mx/2008/06/dionisio-pulido-by-walter-reuter.html (a képen Dionisio Pulido látható)

Negyedik kép: http://en.academic.ru/dic.nsf/enwiki/583454

Az ötödik, illetve az utolsó képet Peter Mendoza készítette