Három nap pátzcuaro-i tartózkodás után a múlt héten úgy döntöttünk, hogy hosszabb időre itt maradunk és itt töltjük a Karácsonyt. A helybe nagyjából az első pillanatban beleszerettünk – az óceánpart romantikája és „képeslap-szépsége”, a nagyvárosok nyüzsgése után nagyon hamar itthon éreztük magunkat ebben a kis hegyi faluban. Az utcáin sétálgatva, akárha a Mátrában vagy a Pilisben járnánk. Az otthonos érzést csak fokozta a kilátás a környező hegyekre a szobánk ablakából, valamint a szállásunk kertjére árnyékot vető terebélyes fenyőfa.

A továbbutazás gondolatát akkor vágtuk végleg sutba, amikor itt létünk második napjának estéjén hazafelé menet feldíszített és kivilágított utcák fogadtak minket, a házak előtt égő tábortüzekkel, körülöttük pedig üldögélő-álldogáló, beszélgető, eszegető-iszogató helyiekkel. Az ún. „las posadas” nem csak Mexikóban, hanem más közép-amerikai országokban is dívik. Kilenc nappal Karácsony előtt kezdődik (a kilenc nap Mária kilenc hónapos várandóságát szimbolizálja) és gyakorlatilag a Jézus megszületését megelőző vándorlást és várakozást idézi fel. A „posada” szó egyébként szállást, vendégül látást jelent, és ilyenkor esténként a házak előtt együtt üldögélő családok, barátok az esetleg arra tévedő, fedelet kereső vándorokat, betérő ismerősöket és ismeretleneket látják vendégül. A szokás másik fele, hogy a környék gyerekeit összeverbuválva, egy részüket beöltöztetve (Máriának, Józsefnek és egyéb szereplőknek, pl. szamárnak) járnak csapatok énekelve a posadazásában résztvevő utcákban.

A „las posadas” elengedhetetlen eleme a „piñata”, édességekkel töltött kartonfigura (hagyományosan hétágú csillagforma, de mi leginkább piros kutyákat, rózsaszín malacokat és egyéb meghatározhatatlan figurákat láttunk), amit magasra akasztanak, hogy a bekötött szemű gyerekek és felnőttek egy bottal addig ütlegeljék, amíg le- és/vagy kiszakad és a kiömlő cukorkákat, nyalókákat lehet visítva összeszedni. A „piñata” hagyományosan hét csúcsa a hét főbűnt jelképezi, maga a figura pedig a gonoszt, amit így gyerekek és felnőttek egyesült erővel jól szétvernek. Mindeközben persze megy az éneklés – pl. a Dale, dale … kezdetű dalé (amiből egy ütősebb feldolgozást találtunk a youtube-on). A játék egyébként nagyon izgalmas és szórakoztató … ámbár kissé veszélyes. A körben drukkolókat vagy a lehulló édességekért futókat könnyen fejbe vághatja a hadonászó játékos (ahogy ezt mi magunk is láttuk Uruapan-ban), véres drámába fordítva az addig mókát.

Persze, ahogy az egyéb mexikói ünnepek nagy része, ez is javában az élet élvezetéről, az örömködésről szól, és nem veszik magukat túlságosan komolyan. Nem tudjuk, hogy más tájakon hogy is zajlik egy ilyen éjszakai posadazás, de itt Pátzcuaroban leginkább egy egész utcás házibulira hasonlít. Az ilyenkor elmaradhatatlan „ponche” (puncs) hatalmas ibrikekben gőzölög a tűz felett, amit (ahogy elnéztük) a felnőttek leginkább egy kis tequilával, konyakkal vagy egyéb töménnyel fogyasztanak. Az ünnepléshez elengedhetetlen zenét gitárral kísért ének, kevésbé autentikus esetekben az utcára kitett magnó, vagy legdurvább megoldásként egy zenegép szolgáltatja.

Állítólag nagy megtiszteltetés, ha az arra járók csatlakoznak egy-egy posadazó családhoz, leülnek és beszélgetnek velük. Gondolom, ez úgy megy, hogy minél nagyobb a társaság egy ház előtt annál nagyobb a tisztesség – meg persze a hangulat is. Minket 22-én ért az a nagy szerencse, hogy a szomszéd utcában javában zajló posadazásban sikerült addig sétálgatnunk fel és alá, amíg végre megszólítottak minket helyi fiatalok és meginvitáltak minket a posadajukba. Így ismerkedtünk meg Fannyval, Manuellel és családjukkal, akik megosztották velünk a tequilás ponche-jukat és meséltek sokat a michoacan-i mexikói valóságról (erről majd egy következő posztban írunk). A közös ünneplés csúcspontjaként az egykoron jó magyar és a ma is sikeres mexikói foci előtt is tisztelegve hajnali egykor lejátszottunk egy utcai focimeccset, ami bekerült azok közé a mexikói élmények közé, amiket valószínűleg még sokáig emlegetni fogunk. Ahogy vélhetően ők is minket. Legalábbis erre tudunk következtetni abból, hogy az éjszaka folyamán többször is koccintottunk annak örömére, hogy a részvételünkkel életük első nemzetközi posadajára került sor.

Mexikó egyébként a spanyol hódítóknak és a velük érkező ferences, jezsuita és egyéb szerzetesek áldozatos munkájának köszönhetően vált a 16. században katolikus területté. Ma, Brazília után a világon itt él a legtöbb katolikus. Mexikóiakkal beszélgetve az az érzésünk támadt, hogy az év nagy része itt a különböző ünnepek körül forog, amelyek java egyházi (védőszentek ünneplése, halottak napja stb.). Persze az is igaz, hogy (ahogy ez máshol is történt) a katolikus egyház szépen ráhúzta a saját ünnepeit a jóval korábbi mexikói indián kultúrák ünnepeire. Így történt ez valószínűleg a posadazás szokásával is, hiszen az itt élő őslakosok ugyanekkor ünnepelték Huitzilopochtli-nak, a háború istenének megszületését.