Az egész úgy kezdődött, hogy átugrunk Guatemalába, hogy a határátlépéssel újrainduljon a 6 hónapos mexikói turista vízumunk. Amiből végül egy kéthetes, fantasztikus Mexikó – Guatemala – Mexikó körút kerekedett dzsungellel, maja piramisokkal, vulkánmászással és hajókázással Közép-Amerika legmélyebb taván.

Amikor hetekkel korábban Mexikóban a Csendes-óceán partján frissen szerzett, Guatemalában élő magyar ismerősünknek megemlítettük, hogy a határátlépésre készülünk, rögtön rávágta, hogy ha már megyünk, akkor az Atitlan tóig meg se álljunk, hiszen az a világ egyik legszebb helye. Na, de ha már arra járunk, akkor mi lenne, ha tennénk némi kitérőt Tikal felé, ami az egyik legjelentősebb maja romváros a magát a Maja világ szíveként (Corazón del Mundo Maya) promózó Guatemalában. Az országgal foglalkozó blogokat, utazási oldalakat böngészve bukkantunk rá a pici, de tökéletes San Felipe de Lara erődre és a mindenki szerint kihagyhatatlan egykori fővárosra, Antiguara is. Így alakult az az útvonal, amely 1 400 km-en vezetett keresztbe-kasul Guatemalában.

Ami a közbiztonságot illeti, Guatemalának meglehetősen rossz a híre. Még Mexikóban is, ahol helyi ismerőseink némi szörnyülködéssel és értetlen csodálkozással reagáltak a hírre, hogy a szomszédba készülünk. „Rettenetes a közbiztonság”, „nőként egyedül sehova sem szabad menni, mert nagyon veszélyes”, „leromlott az ország infrastruktúrája, rossz a közlekedés”, „nem szeretik a turistákat…” Az indulás előtti napon kicsit zavartan ültünk a reggeli kávénk mellett azon morfondírozva, hogy tényleg teljesen normálisak vagyunk-e, hogy kéthetes körutat tervezünk tenni Guatemalában?

Aztán, ahogy lenni szokott, a saját tapasztalataink sokat árnyaltak a képen, és a legtöbb dologról kiderült, hogy nem (teljesen) úgy van az, ahogy szájról szájra terjed. Így semmi problémánk nem volt a közbiztonsággal – bár tény, hogy mindenhova kéz a kézben mentünk és a fővárost, Guatemalavárost messzire elkerültük. A jártunkban-keltünkben látott, megismert guatemalaiak mosolygósak és segítőkészek. Sőt nekünk az volt a benyomásunk, hogy a laza és kedves mexikóiakat is túlszárnyalják. A nők „tökösebbnek” tűntek, mint Mexikóban – motorral száguldoztak az utakon, illetve csoportosan kvaterkáztak és politizáltak a szabadban. Bár az utak valóban hiányoznak itt-ott, nekünk mindenhová sikerült megérkeznünk. Persze fontos szempont, hogy az ember ebben az országban ne akarjon sietni, mert könnyen előfordulhat, hogy egy földúton 40 km/óra sebességgel zötykölődő buszban találja magát.

Ebben a poszt-sorozatban nem vállalkozunk a teljes út elmesélésére, helyette néhány fontosabb élményünk és guatemalai jelenség felvillantásával próbálunk ízelítőt adni Közép-Amerika – sokak szerint – legszínesebb országából.

Kezdjük a már említett „Guatemala a maja világ szíve” szlogennel! A maja városállamok fénykora az időszámításunk szerinti 3-tól a 9. századig tartott. Bár településeik benépesítették Mexikó déli államait és Közép-Amerika egész északi részét, való igaz, hogy legjelentősebb központjaik közül több, így az általunk meglátogatott Tikal is a mai Guatemalában található. Azzal kapcsolatban, hogy ezek az egykor hatalmas, tízezrek által lakott városok miért néptelenedtek el, a mai napig nem jutottak megegyezésre a történészek. Az idelátogató turisták egyik slágerkérdésére a „miért és hova tűntek el a maják?”-ra guatemalai idegenvezetőnk nemes egyszerűséggel annyit válaszolt, hogy „hát sehova: itt élünk azóta is a maják és más őslakos népek leszármazottai”. Városaik, rituális és adminisztratív központjaik jelentős része pedig – azok, amelyek nem pihennek továbbra is a flóra és fauna jótékony rejtekében – időközben turisták millióinak zarándokhelyeivé vált.

A hatalmas, egyszeri turistaként gyakorlatilag bejárhatatlan 120 km²-nyi területen, a dzsungel kellős közepén elterülő Tikal romvárosa felé tartva azon viccelődtünk, hogy valójában a Jurassic parkba készülünk belépni. Az élményt csak fokozta a fegyveres katonák által őrzött, sorompóval lezárt kapu, amin áthaladva még kilométereken keresztül buszoztunk egyre mélyebbre az erdőben. Tikalban sok minden ámulatba ejti az embert. Elképesztőek a méretek: a legmagasabb piramis, a 70 méteres IV. Templom tetején – a tériszonyon túl – az az érzésünk támadt, hogy a világ végéig ellátunk.

Brutális a látnivalók bősége: amikor már magunk mögött tudtuk az útikönyv szerint legmagasabb, legfontosabb, leglélegzetelállítóbb, legkihagyhatatlanabb piramisokat, palotákat és egyéb épületeket, és abban a biztos tudatban poroszkáltunk a kijárat felé, hogy itt minket már több „kőhalom” lenyűgözni bizony nem fog, azért még előtűnt egy-kettő a fák közül. Így bukkantunk rá Tikal második legmagasabb és egyben egyik legfiatalabb épületére, az V. Templomra, amelyről a feltárás során a régészek megállapították, hogy – nagy valószínűség szerint – egy lendülettel építették fel valamikor i.sz. 650 körül. Ami azért érdekes, mert az ősi indián piramisok döntő többségét több évszázad egymást követő uralkodó generációi építették rétegről rétegre. A hatalmas épületek többsége alatt több kisebb rejtőzik. Némi képzavarral élve, valahogy úgy, mint egyik matrjoska baba a másikban.

Tikal, és az általunk meglátogatott másik környékbeli maja lelőhely Yaxha varázsát az épületek mellett természetesen az őket körbevevő természet adja. Ha ügyes manőverrel sikerül a turistáktól hemzsegő romvárosokban olyan erdei ösvényre fordulnunk, amelyen se előttünk, se mögöttünk nem jár senki más 20-30 méteren belül, hamarosan ránk ereszkedik az esőerdő a maga élővilágával. Így esett, hogy bár mi lent a földön, ő fent a fákon, de percekig bújócskáztunk egy lelkes pókmajommal. A játéknak csak a közeledő naplemente vetett véget, amelyet mindenképpen az egyik piramis, a Vörös Kezek Temploma (Templo de las Manos Rojas) csúcsáról szándékoztunk megtekinteni.

Visszatérve a kérdéshez a történelem viharaiban eltűnt vagy azokat átvészelő őslakosokról – természetesen az idegenvezetőnk válasza frappáns és korrekt volt: Guatemala 16 millió lakosának jelenleg kb. 38 százaléka őslakosok (a maják különböző népcsoportjaiba tartozók) leszármazottja. Nagyjából ugyanennyien vannak a meszticek (akiknek ereiben őslakos és európai vér is csörgedezik). A maradékot teszik ki az európai (főleg spanyol, német és francia) felmenőkkel rendelkezők. Az adatgyűjtés jelentőségét leginkább a különböző őslakos csoportok saját nyelvhasználathoz, a kultúra megőrzéséhez, a földhöz stb. való jogának garantálása adja. Elég világosan látszik, hogy Guatemala esetében (szemben jó pár latin-amerikai országgal) távolról sincs arról szó, hogy az őslakosok valamiféle kisebbséget alkotnának.

Jobbára a vidéket járva, viszonylag hamar arra lettünk figyelmesek, hogy nem értjük a minket (utcán, buszon stb.) körülvevők beszédét – mert bár hozzánk turistákhoz spanyolul (vagy nagyon ritkán angolul) szóltak, egymás között különféle maja nyelveket használtak. Napjainkban például a legelterjedtebb maja nyelvet, a kicsét (Quiché) 2 300 ezren beszélik Guatemalában – egyébként a maja mitológiát megőrző egyik legfontosabb könyv a Popol Vuh is ezen a nyelven íródott. A kicse azonban csak az egyike annak a 22 maja nyelvnek, amelyet Guatemala törvényben rögzített módon (a „Ley de Idiomas Nacionales”-ben) nemzeti nyelvként ismer el. A maják, azaz Guatemala őslakosainak leszármazottai tehát napjainkban is a köztünk élnek – beszélik őseik nyelvét, őrzik hagyományaikat, kultúrájukat és harciasan kiállnak jogaik elismeréséért. Így egyebek mellett azért, hogy október 12-én ne a Spanyol nyelv ill. Kolumbusz Napját, hanem – ahogyan az Venezuelában és Nicaraguában történik – az Őslakos Ellenállás Napját (Día de la resistencia indígena) ünnepeljük világszerte.

A hamarosan érkező folytatásban lesz szó a csirkebuszokról, vulkánmászásról, a guatemalai polgárháború nyomairól és arról, hogy miben más a guatemalai konyha a mexikóihoz képest.